Majdnem ugyanakkor jött ki a két egyszerre legnépszerűbb és legnépszerűtlenebb hazai rockcsapat új albuma, és majdnem ugyanaz lett a véleményem. Majdnem, de végül egyáltalán nem.
Én azon kevesek közé tartoztam, akik vallották, hogy a Tankcsapda és a Depresszió életműve egyaránt egyenletes színvonalú. Egyenletesen jó. Soha egyetlen kiadványukat se értékeltem le. Sőt, megkocáztatom, folyamatosan fejlődtek: nekem ne mondja senki, hogy a Punk & Rollnál nem jobb a Mindenki vár valamit. Dehogynem jobb. És a 2009-es meg a 2012-es nagylemez is nagyszerűre sikeredett.
Csalódásom eljövetelére a legközelebbi múltig semmi nem utalt, ugyanis az előzetesen bemutatott Köpök rátok a tanktörténet egyik csúcsa. Innovatív, katartikus darab. A zene betemetet se temettem, bár abból már hiányzott egy valamirevaló refrén e helyett a mantrázós izé helyett. A verzé viszont visz.
Ebből a derűs nézőpontból közelítettem a mellesleg pocsék borítójú Urai vagyunk a helyzetnek című koronghoz – és életemben először esett meg, hogy egy nagyszabású Tankcsapda-mű nem fogott meg. Mit vettem észre?
Énszerintem ehhez az anyaghoz a Tankcsapda úgy állt hozzá, mint a Metallica a St. Angerhöz: „volt már elég slágerünk, az emberek tudják, mi az a Metallica” – hangoztatta James Hetfield akkor. Nyilván Lukács Lászlóék is hasonló motivációval gyártottak megjegyezhető refrén nélküli és kemény, metálos, ám könyörtelenül monoton számokat. A legtöbb dalt amolyan baljós, elhagyatottgyárobjektum-atmoszféra hatja át, ami számomra szintén azt sejteti, hogy a produkció szürkesége tudatos koncepcióból fakad. A szövegtéma-repertoár is ezt a feltételezést erősíti: a 11 trackes listának legalább 8 dala hordoz összesen 2-féleképpen meghatározható tartalmat (1: hitvány a politikánk, meg a világ, 2: „meghalok érted”), igaz, ez nem feltétlen újdonság, hisz Lukácsot mindig is érdekelték a nők, és fogalmam sincs, hogy ezek a magasztoskodó, mégis proliságban ragadó „romantikus” elégiko-ódák évek óta ugyanahhoz a macához íródnak vagy dalonként másikhoz, de akár előbbi, akár utóbbi, mindenképp ciki. (A Depresszió „szerelmes hőse” hitelesebbnek tűnik.) És nem az a gond, hogy politizálás van, inkább az, hogy a végére vagy kétszer unalomba fullad. Az Olyan mint rég (sic!) még viszonylag méltó folytatása az amúgy nem hibátlan Mi a fasz van?-nak, de a társaira már nem is emlékszem, csak annyira, hogy: „a dallam elmondja helyettem”. Na, pontosan erről beszéltem. Ez a koncepció. Csináljunk valami szokatlanul mocskosat (amilyet „soha nem csináltam még”), aztán lesz valahogy. Mert az vitathatatlan, hogy nincs két egyforma Tankcsapda-album. Továbbra sincs. Csakhogy ez az erény ezúttal nem elég. A megváltó Dallam legfeljebb momentumokban tündököl (pl. Egyedül a világ ellen-verzérészlet). Ahol a refrén valamelyest emlékezetes, ott egy-egy régi magyar slágerre emlékeztet – Egyedül a világ ellen, Sállállállá (csak bennem bízz). A címadó (Semmi pánik) eleve szégyent hoz az egészre a maga semmilyenségével.
Legelőször értem azokat, akikre Lukács Laci köp, legelőször érzem azt, milyen nem imádni a zenéjét. Minél előbb adj valamit, amitől múlik a fájdalom.
