Történelmi transzmutációnak vagyunk tanúi: felfrissült a baloldal, amit mi sem mutat szebben, mint hogy Mesterházy nyelve máris benne a még semmit nem csináló, viszont EU-szkeptikus Hollande seggében. A megszorítások nem vezetnek sehova, aszongya a szocialista. Méltón régi nagy híréhez. Csak nehogy oda fajuljon a reneszánsz, hogy egy esetleges kormányváltás dobja a Széll 2-t a picsába, aztán visszatér az unortodox gyökerekhez. Félek, a vége az lesz, hogy az MSZP a korai fülkeforradalommal fog nosztalgiázni.
Úgy kezdődött, hogy 2010 közepén Orbán Viktor Brüsszelbe repült kikönyörögni, hogy a magyar hiány hadd legyen az obligát hiánycélnál magasabb. A felvetésről nem csak José Manuel Barroso nem akart hallani, hanem az az Angela Merkel sem, akit egyszer már megbüntettek szavazói jelentős tartományi választáson, amiért a tékozló görögöket hagyta elkanászodni. Nem kell mindenféle európai szellemiségre hivatkozni, szimpla pártérdek tehát. Az egérutat kérő Orbán – hiába panaszkodta, hogy a magyarországi növekedésre regresszív hatást gyakorol ez a hiánycél – Európában le lett baszarintva. Annyira, hogy megilletődésében mindjárt hadat is üzent az adósságnak, ha emlékszünk. Hát Istenem, hadiszövetségre kényszerítették, ilyet Napóleon sokszor tett a kiskutyákkal.
Otthon azonban az Orbán-kormány – megint pártérdekből – juszt se mert nekiállni szociális hálót szaggatni, inkább kollektivizálta a magánnyugdíjkasszák tartalmát. Hogy az európai bizottság is jóllakjon, meg a magyar káposzta is megmaradjon, világos. Sajnos a két szék közötti seggreesés tipikus mutatványának bizonyult, a végeredménnyel semelyik fél nem lett elégedett, ráadásul a gazdaságon se lendített a félmegoldás. Egészen a Széll Kálmán Terv 2.0-ig húzódott az a pangás, amelyet a népmesei „gazdálkodom is meg nem is” hozzáállás váltott ki.
Merthogy megindult a kötelezettségszegési eljárás – ennek már a fele se tréfa, gondolta Orbán, így teljes derekát beadta az európai követelményrendszernek, sőt jobbkezét. Véget ért a cicázás, lesz gázáremelés. Igen ám, csakhogy drága miniszterelnökünk fáziskéséssel majmolja a divatot, ahogy az a fejleményekből kiderült. Történt ugyanis, hogy csak a Szentlélek tartja Dél-Európát, amely túl nagy bűzbogár ahhoz, hogy az EU lepöccintse magáról. Görögország hagyján, talán Portugália is, de ha Spanyolország dől, azzal az egész Európai Unió borul, úgyhogy más stratégiára van szükség kontinensszerte. Tán a tüzes mediterrán emberek véleményére is tekintettel kéne lenni, különben dühükben földöntik a tárgyalóasztalt. A görög és a francia voksolók üzentek Brüsszelnek, mégpedig a középső ujjukkal. Az érzéketlen lefaragós-megtakarítós konzervatív vasfegyelem ideje lejárt, maga Christine Lagarde, a Főuzsorás jelentette be, hogy igazándiból… nem is olyan fontos az a fránya hiánycél, bocs. Fontosabb a növekedési cél. Jókor jutott eszébe. Nem két évvel az után, hogy a nemzetközi pénzügy Orbán Viktort megdorgálta a hasonló ötletéért.
Now who’s the star sucker?
Hollandét sem önszántából hívta meg az unió, ő egyszerűen jött, és, javarészt szélsőbaloldali-protekcionista vetélytársakkal a háta mögött, élére állt egy Fiatal Baloldalnak, amely immár fenntartásokkal fogadja az európai diktátumokat. Ez a baloldal bizony sokkal baloldalibb, mint az eggyel ezelőtti, Hollande (Franciaország) tekintélye legitimizálta az EU-kritikát, a jobboldal fellélegezhet. Persze Mesterházy elvtársat is elkapta ez a szörnyű járvány: 2009 augusztusának végén még a hiánycél megkövetelte megszorításokat védte – most beállt a hiánycél érdemét megkérdőjelező, gazdaságélénkítő, jóléti újbaloldal regrutájának. Mint írja: „A baloldali nézet szerint az európai válságkezelés sikeréhez az eddig uralkodó konzervatív álláspontot meg kell haladni. A hiány visszaszorítása és az emberek állandó megszorítása helyett a munkahelyteremtésre és a gazdasági növekedés ösztönzésére van szükség.”
Azaz lejárt az a lemez, amelynek kiadásáért másfél évig basztatták az Orbán-kormányt. Az a legkomikusabb, hogy ha Párizsban Hollande nem nyer pár százalékponttal, akkor valószínűleg minden marad a régiben: a pék a kaptafánál, a baloldal annál a bizonyos konzervatív és eurokonform gazdaságpolitikánál.
