Hónap blogja

a_honap_blogja_dij_150.jpg

Év diákújságírója

az_ev_diakujsagiroja_2._helyezett_150.jpg

Legjobb cikk

legjobb_cikk_szerzoje_150.jpg

Járni jár, csak jut-e

2015.06.29. 19:25 | Foray Nándor | komment

Szlovénia nem világtényező, ám ha a 300 milliós Egyesült Államok vált életformát, az esemény a javából. A melegházasság támogatói és ellenzői jellemzően nem a megfelelő végpontján ragadják meg a házasulandók és a házasság relációját – nem az a helyénvaló kérdés, hogy a homoszexuálisok érdemes személyek-e, hanem az, hogy a házasság micsoda.

 

Tizenévesen magam is homofób voltam, akárcsak – sajnos – legtöbb serdülő, élettől duzzadó pajtásom. Ösztönünk ereje elvakított bennünket annak belátására, hogy attól, hogy erőteljesen érzünk valamit, másnak nem feltétlenül kell azt éreznie; így ha más érzése eltért, a mi érzésünk erejével bélyegeztük megvetendőnek.

Röviddel később ráeszméltem, hogy a melegek nemhogy nem bántanak engem, hanem szokatlanul barátságosak, békések, és a – homofóbia jelenségével összefüggően – már azért hálásak, ha a laikus nem hányja le őket. Velük tapasztalataim csaknem mindegyike pozitív. Szóval, kifejezetten megkedveltem csórikat.

Kedvelni persze nem kötelező, mindazonáltal kevés harmonikus lelkületű egyén vitatja, hogy a homoszexuális – akármi is az: beteg, kuriózum vagy standard – egyenértékű ember. Egészen más, ettől független dilemma lehet, hogy kinek van joga mondjuk szavazni, vagy házasodni.

 

A választójogot sem (feltétlenül) arra hivatkozva tagadja meg az állam, hogy az illetett „szar alak”. Életközösségünk, társadalmunk egyszerűen feltételezi keret, szerkezet, rendszer fennállását – ezektől társadalom. Ezek híján élhetetlen káosz volna. Fizikai világ foglyai vagyunk: törvényekben, korlátokban mindannyiunk hisz, a polémia tárgya pusztán az, hogy egy-egy keret mennyire legyen szűk vagy tágas.

Egy enyémtől különböző nemzetiség képzőjébe optimális esetben nem vennének fel – nem azért, mert alacsonyabb rendű vagyok, hanem mert másik csapatban játszom; a képző egy jól körvonalazott identitás kultiválását vallja feladatául, és e körön én speciel kívül állok. Előfordul buli a belvárosban, ahová kizárólag felsőoktatási diákigazolvány birtokában léptetnek be, ami szintén racionális és örvendetes diszkrimináció. Ha van egy nyugdíjasklub, oda nyugdíjasokat várnak, és ha a klubtagság előnyeit mégis velük együtt élvezi egy húszéves, akkor méltán néznek rá úgy, mint tyúk a piros kukoricára. A civilizáció mindennapjait szabályok, korlátok tömkelege keresztezi.

Ha már a házasodásnál tartunk: korlátozás példának okáért, hogy az istenadta 16 esztendős koráig nem léphet frigyre. A korhatárolás amúgy is mindig önkényes és életszerűtlen, hiszen nyilvánvaló, hogy akad 15 éves, aki érettebb valamelyik 17 évesnél. Ilyenkor rosszul és méltatlanul jár a koraérett 15 éves, aki szubjektíve jobban megérdemelné. A 17-es suttyó meg röhög a markába. A határ meghúzása némi járulékos veszteséget és igazságtalanságot von maga után – valahol mégis meg kell húzni. Mégpedig határozottan.

 

Abban megegyezünk, hogy a melegek egyenértékű emberek. Dönteni arról kell, hogy a házasságnak mi a definíciója.

Mi van, ha abból indulunk ki, hogy a házasság célja magának a férfi-nő kapcsolatnak a szakralizálása? A házasság legősibb formái is férfi-nő viszonyok hivatalosítását célozták meg; aligha valószínű, hogy homoszexuálisok és/vagy homoszexuálisoknak találták ki. Miért ne tekinthetnénk a házasság lényegének a konkrétan férfi-nő viszony megnyilvánulását, mért ne gondolhatnánk úgy a házasságra, mint a férfi-nő együttes privilégiumára?

 

Vessük el a házasság eredeti célkitűzéseit. Tegyük föl, hogy nem okvetlenül 1 férfi és 1 nő, hanem lehet 2 férfi vagy 2 nő összeköttetése. Ha már átírtuk ennek az „egyesületnek” az „alapszabályát”, akkor bizony fölmerül az is, hogy 3 férfi 8 nővel, valamint 3 férfi egymással ellenben miért nem esküdhet. Túlléphetünk az alapelveken, ezek után azonban alaptalanul diszkrimináljuk azokat a vallásokat, kultúrákat, amelyek jóváhagyják a poligámiát, illetőleg igényt tartanak arra. Ha mozlimként éppenséggel négy feleségre aspirálok, engem méltánytalanul korlátoz a szabály. A melegházasság szivárványszínű fényében, hogy mást ne mondjak, a többnejűséget is kénytelenek vagyunk ratifikálni.

 

Vagyis a kétség: miért pont ott húzódik a határ, ahol? A melegek házasodásának akceptálásával eggyel több szubkultúra szabad, de korántsem mind. Miért?

A terrorizmus pszichológiája jut eszembe: azért nem szabad engedni egyetlen terroristacsoportnak sem, mert különben előáll a többi, még abszurdabb követelésekkel.

 

*

 

Ha megnézzük, a pedagógia szakma miként határozza meg a család fogalmát, azt látjuk, hogy a család funkciója nem más, mint utód(ok) teremtése. Homoszexuális párként utódra legfeljebb (félig és) külső segítséggel lehet szert tenni.

A melegházasodással szembeni két fő érv esszenciáját a következő kijelentések tartalmazzák:

1. Szem előtt tartva az európai népesség fogyását, nem szerencsés a homoszexuális életvitel propagandája; azzal ellentétben épp a hagyományos családmodell volna népszerűsítendő.

2. A friss és mérvadó kutatás szerint az egynemű párok által nevelt kölykök nagyobb hányada lett érzelmileg sérült; azaz, anya és apa szükségeltetik.

Ellenérvekből pedig az alábbiakat szokta bedobni a rutin:

1. Meddők is köthetnek (heteroszexuális) házasságot.

2. A heteroszexuális házasságok közt is találni botrányosakat, egyedülálló nők is gyakran nevelnek gyereket stb.

Ez mind igaz, az effajta (ellen)érvelés viszont nagyvonalú, olyan, mintha a fejedre fognék egy Smith & Wesson Model 500-at, miközben azt harsognám: „Lehet, hogy három perc múlva sokkal csúnyább halált fogsz halni, úgyhogy inkább fejbe lőlek!” Lehet? Lehet. Lehet, hogy három perc múlva tényleg odaszalad hozzád egy ámokfutó, és lelocsol benzinnel. A kérdés, hogy van-e akkora a kockázat, hogy indokolt legyen efféle „megelőző csapást” mérni – és ezen a ponton térnék vissza a melegházasság jogának problémájához. Tehát attól, hogy heteroszexuális házasságokból sem törvényszerűen születik és cseperedik egészséges gyermek, nem biztos, hogy megalapozott zöld utat adni olyan típusú házasságoknak, melyek még csekélyebb esélyt nyújtanak rá. Ugyanis, miképp a korhatárszabások esetében sem, nem egyéni elbírálásokról van szó (mint rávilágítottam: bizonyára akad 15 éves, aki a házasságot megérdemelné), hanem egy tendencia összhatást tekintve konstruktívnak vagy destruktívnak ítéléséről.

Elképzelhető, hogy valaki képes részegen jól vezetni, pláne bírnak kábítószert úgy használni, hogy abból nem származik baj. Ámbátor vajon az életstílust magát, mindent egybevetve előnyös-e, kívánatos-e legitimálni?

(Egy lábjegyzet még a fenti 1. ponthoz: az önálló nemzésre alkalmatlan férfi-nő párok közösségi szempontból ha másra nem, legalább arra „jók”, hogy az általában nemzőképes férfi-nő kapcsolatot, létezésükön keresztül, propagálják.)

 

Továbbá ha nem pragmatikus, hanem elvi alapállásból közelítjük meg a témakört, azt is elfogadhatjuk, ha a férfi-nő együttesek igenis szeretnének maguknak egy saját, őket külön is glorifikáló intézményt. Kompromisszumos javaslatom ilyenformán, hogy polgári házasságot köthessenek heteroszexuális és homoszexuális párok egyaránt, a szakrálisnak tartott egyházi házasság definíciója ugyanakkor maradjon: férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség. Ezáltal a kecske gyomrában is van és a káposztából is marad valami, bár persze a kompromisszum is csak kompromisszum, tökéletesen nem elégít ki minden részvevőt: hisz akadnak például keresztény melegek is…

süti beállítások módosítása