Beszédes, hogy egy északnyugati sziget a szülőföldje annak a nonszensznek, hogy ahová először lép a migráns, ott kell eltartani. Dublint nem fenyegeti az a veszély, hogy belesétálnak a bevándorlók. Nem véletlen, hogy manapság minden szörny-államot bevennének az Unióba, ki van ez találva: ha nagy a balhé, a balkáni peremországok majd elviszik.
Mint a régi szép időkben: a Kárpát-medence jó végvidéknek, gyepűnek, melyen megakad az invázió. Ezek a posztkommunista államocskák úgyis annyira hatalmasak meg gazdagok, rájuk fér fejenként évi néhány tízezer menedékkérőkből, nekünk elég belőlük; gondolhatják nyugatabbra.
Magyarországnak innentől kezdve gyakorlati érdeke, hogy Szerbia mielőbb az EU rendes tagjává váljék, és eltakarja, megfossza őt perifériális pozíciójától: akkor jogszerűen vetheti ki magából az idegen csődületet. Miképp Ausztria tenné épp. Nem mulatságos ez az egész? De, módfelett: mint valami öreg nintendós építőkocka-tologatós stratégiai játék. Mint ha a habókos tanár kijelentené, hogy mától minden órán a napló legelejétől kezdődik a felelés, és akit speciel Ablonczy Andornak hívnak, hát az megszívta. Ezt dobta a gép, de tessék tudomásul venni, ez áll a Dublin III-ban. A Nyugat ért előbb a házba a humó-fogóban. Magyarországnak újfent a gyepű szerep jut.
Márpedig ha az, akkor adja meg a módját: a délvidéki falépítés hírére van még, akinek nincs középkor-nosztalgiája? Az illúzió falát sokan azzal a jóslattal rombolnák, hogy az elszánt menekültek be fognak mászni fölül vagy alul – ám a görög és a bolgár kerítés is megteszi, amit kell. A mászásnak szemfüles határőrök, végvári vitézek vehetik elejit. Lehet, hogy őrbástyák sem ártanának, éber mesterlövészekkel.
Akik pedig nagyívben megkerülik a magyar-szerb határon húzandó kerítést, azok Magyarországra csak Horvátországon vagy Románián keresztül hatolhatnak be, így a fenti játékszabály értelmében, egy „nem ér a nevem” kiáltás kíséretében visszatoloncolhatók oda. Már nem Magyarország lesz az élő pajzs.
Értelmes, életszerű, igazságos és emberséges rendszer – látszik, hogy liberálisok találták ki –, nyilván a menekültek lelkiállapotára is felemelő hatást bír gyakorolni ez a passzolósdi. Gyanítom, a magyar-horvát vagy a magyar-román viszonynak hosszabb távon nem tesz jót, miként a magyar-osztráknak már most sem tesz. Aztán a schengeni egyezménynek, végső soron talán magának az Uniónak sem fog. Az előregondolkodás nem erénye ennek a felvilágosodott, haladó, européer körnek.
A megoldás amúgy nem ez az alátámaszthatatlan dublini hülyeség volna, hanem az, hogy azok az óriási és expanzív nagy- és középhatalmak, amelyek nem is olyan régen Afrikába, Ázsiába jártak gyarmatosítani, újabban meg jólétükben és szabadidejükben forradalmakat, polgárháborúkat, háborúkat szítanak, illetve szponzorálnak a távoli kontinenseken, azok ugyanekkora ráfordításokból csináljanak élhető lakóhelyet az emigránsok szülőhazája környékén valahol. Addig is, amíg elkészül, fogadják be őket. Felelősségérzetből, kötelességtudatból. Magyarországnak meg Romániának ugyanis vajmi kevés köze van mindehhez.
