Furcsa, hogy a Bëlga pont az utolsó valamirevaló albumán degradálta magát nonzenekarrá (California). A Zigilemezen egy-két töltelékdarab ha akadt, ám a mai napig jelentőségteljes déjà vu-m támad, mikor az adott dalcímekhez hasonló kifejezéseket látok. Márpedig nálam magas a mérce, ahhoz, hogy egy tracklistát egyáltalán lemeznek tekintsek, kellenek jó alapok, kurva jó verzék, és annál is jobb refrének. Mindezt a Zigi meg-megadta.
Ha a „mi nem vagyunk zenekar” az elkövetkező ötéves terv kihirdetése volt, akkor viszont minden világos. El nem tudom képzelni, a 2010-es tetralógiáról miképp vélhette bármely érintett, hogy hallgatható. A négy hashajtóan híg anyagból talán össze lehetett volna gyúrni egy masszív EP-t. Talán. Egyik ugye a prózaként sem túl érdemleges Arany (a zeneiségről itt inkább ne is beszéljünk), másik a Platina, mely tartalmaz egy zseniális nótát (Magyarország a II. világháborúban), de ha valaki hiszi, hogy tantervi kulcsszavak ritmikus mondogatása önmagában teljesítmény lehet egy koncertező banda kiadványán, azt tájékoztatom: nem, a kevés értéket megcsillantó Gyémánt meg az az Aranyat és Platinát ellensúlyozó szövegszegény Farost, amelynek a szándékát sem értettem. A 2012-es Stég FM 84-gyel ismét az lett a helyzet, hogy egy ígéretes ötlet fulladt jobbára unalomba.
Megjött azonban a Sanyi (2013), pakkjában a Bëlgába vetett hitemmel: akarnak még ezek frenetikus számokat írni. A tökéletestől ő is messze jár, de a De Rossz Buliba Hoztál, Baby verzéjének dallama és lírája egyaránt olyan faja, hogy a refrén lapossága el is van felejtve. A Zsolti A Béka III.-nak meg a refrénje állat. A Bezzeg Régennél a témaválasztás kívánatos, a Sok Pénz Kőne tisztességes iparosmunka, annak párja, a Munkát keresek és a 15 év pedig – végre – a Bëlga-fiúkat félisten-megvilágításba helyező egyedi mesterművek.
Ilyenekből kérünk legközelebb vagy egy tucatnyit.
