Hónap blogja

a_honap_blogja_dij_150.jpg

Év diákújságírója

az_ev_diakujsagiroja_2._helyezett_150.jpg

Legjobb cikk

legjobb_cikk_szerzoje_150.jpg

„Én hiszek még az emberekben”: Depresszió – A folyamat zajlik…

2014.10.04. 20:02 | Foray Nándor |

Címkék: zene

A Depresszió hamar elérte azt a státuszt, hogy divat lett oltani. Újabban a mainstreambe is berobogott: például jobban örültem volna, ha e tökös rockbanda képvisel bennünket a Dalfeszten. Függetlenül ettől meg A folyamat zajlik… minőségétől, én semmiképp nem állnék be a köpködősorfalba, eddigi albumaik szerintem egységesen magas színvonalat hoztak, mindegyiken akad számos feledhetetlen darab. Ami az Egyensúlyt illeti: telitalálat a cím – nomen est omen.

A nagy kérdés hát az volt, hogy marad-e a címhűség, azaz zajlik-e még ez a folyamat, esetleg elkalandozott másféle irányba, neadjisten hanyatlásba fulladt. Nos, karakánul indul, az első két track máris érdekes, hogynemondjam göteborgi jelleget hordoz (In Flames). Tetszetős, talán a korong első ötöde a csúcs. Én leszek az utolsó, aki a melodikus szintijátékot leszólja, tény viszont, hogy a rocknépség gitárszólóval ritkán van kiszolgálva. Az énekes a műsor közepe felé két szám erejéig jazzesen-bluesosan morgós hangra vált, ami kuriózum. Egyébként nincs sok szokatlanság: a bevált hardcore-os/nu metalos riffek döngölése, elég kiszámítható, megbízható verzé-refrén énekkonstrukció, mérsékelt életvezetési tanácsadás. A szövegíró a legutóbbi nagylemezen, stílszerűen Ellensúly címmel orbánozott is egyet, reméljük, a Mocsok és hús kedves sorai nem miniszterelnökünkhöz szólnak. A költői véna változatlanul csorgatja az ütős nyelvi fordulatokat: „Száguld az élet, de én nem maradok le róla.”

A gondom abban állt, hogy hiába vérbeli, igazi Depresszió és professzionális – többek közt jó hangzású – a produkció, maguk a dalok ezúttal zömmel nehezen másztak a fülembe. Igaz, hogy A folyamat ekkora még csak néhányszor ment le; a korábbi albumok ugyanakkor első-második nekifutásra taroltak. Nekem a soilworkös Védem az igazam se jött be annyira, mint a régebbi slágerek, többedik hallgatásra sem. Markáns, de nem ugrasztott föl a fotelből. Sokadik közeledésre kezdtem összebarátkozni a friss dalok javával, és ez után már volt érkezésem észlelni a lenyűgöző háttérnüanszokat is: egy-egy ámulatba ejtő dallamvonulat rendkívüli zeneszerzői kvalitásról tesz tanúságot. Pár föltűnő önismétlés – kivált az ének terén – nem is kellemetlen déjà vut okoz.

Az idei is hamisítatlan Depi, ám súlyos, lassabban emészthető anyag; akit hozzám hasonlóan nem ragad meg rögtön, ne adja föl, érdemes időt fordítani rá. Ezt a modern stílust különben se játssza itthon senki más (a Tankcsapda sem), már csak ezért is szükség van a zenekarra. Kár, hogy a Depresszió-klipek egy része rockegyütteshez méltatlanul komolytalan.