Hónap blogja

a_honap_blogja_dij_150.jpg

Év diákújságírója

az_ev_diakujsagiroja_2._helyezett_150.jpg

Legjobb cikk

legjobb_cikk_szerzoje_150.jpg

Gördülő személyiség

2013.05.14. 18:05 | Foray Nándor |

Nem vagyok, sosem voltam az a szociálisan túlérzékeny alkat. Az árva gyermekeknek nagyon szívesen segítek, ám nem tudom magam elképzelni zászlólengető kisebbségvédőként, polgárjogi aktivistaként, de hiszem, hogy nem is kell mindenkinek zászlólengetőnek lennie. Sőt: kell lennie olyannak, aki nem az. Ez korántsem azt jelenti, hogy nekimegy a vaknak az utcán vagy odaparkol a rokkant helyére, pusztán azt, hogy őt nem elsősorban ez mozgatja meg, őt kevésbé nyomasztja a világ gondja. Legyen más dolga. Soha semmi olyan érzület nem támadt bennem, hogy a bármilyen hátránnyal születők vagy hátrányt szerzők ne volnának velem azonos rangú állampolgárok. Örömmel láttam, mikor az egyetem falaira kikerült a Braille-fordítás. Nem sajnálom a közpénzt a paralimpiára, ellenkezőleg, boldoggá tesz, hogy általa kibontakozhat az, akinek ilyesmire igénye van.

Akinek van. Viszont azt se érje megvetés, akinek történetesen nincs. Őszintén szólva úgy vélekedtem, hovatovább a mai napig nem távolodott el tőlem az a nézőpont, hogy felfele törekvő habitus ne pislantgasson lefele. Hallottam beszámolót kerekesszékes kosárlabda-mérkőzésről, és, Istenemre mondom, elégedett voltam a hírrel – sportoljon, aki akar, ne aki teheti! A játékosoknak biztosan van családjuk, sorstársuk, együttérzőjük. All right; de én személy szerint minek foglalkozzam ezzel, ha se kerekesszékes nem vagyok, se kosaras? Egy csomó illető számára hasznos lehet a performansz, meggyőződésem, hogy számos hátrányos helyzetű honfitársunk küzd magával, hogy belevágjon-e egy látszólag közvetett tevékenységbe. De az én koordinátáim máshonnét erednek és máshová tartanak. Másik téma a tánc. Akad profi táncos barátom, én azonban annyira tehetségtelen vagyok, hogy nem is vagyok hajlandó megismerkedni a különböző stílusokkal, mivel csak szomorítanám magam velük, hogy mi mindenről maradok le. És akkor jönnek ezek a tolókocsis táncosok.

Egyáltalán nem bántam, hogy fellépnek, mint ahogy meg vagyok békélve majdnem minden nem nekem címzett műsorral, ennek ellenére eredetileg úgy terveztem, hogy nem nézem meg. Na jó, a hallássérült Weisz Fanni is hivatalos volt a DUE 2013-as Sajtófesztiváljára, de ő mégiscsak modell, vagyis az ember fia részére afféle karaktert képvisel, amely az eltérő adottsággal együtt is… érdekes. De hogy tolókocsis táncos partnerem nem lesz, az fix, tekintve alkalmatlanságomat: ő tolókocsival is táncol, én a nélkül is képtelen vagyok. Mindenesetre érkezett a Gördülő Tánccsoport. Lett volna jobb dolgom, éhes voltam, gondoltam, pontosan megfelelő az idő a tízóraizásra. Egy paraszthajszálon múlott, hogy elbambulván mégis a fenekemen maradtam, mire megkezdődött. És, mint mondtam, totál tuskó azért nem vagyok, hogy előadás közepette lépjek le.

Érzelgősködni sem kívánok. Csupán annyit írok, hogy utólag hálát adok az Istennek, hogy így alakult. Ezúttal megérte osztoznom felebarátok boldogulásában. Annál is inkább, mert pár táncstílust megismertettek velem, például kiderült, hogy a zumbára valamelyest még én is képes volnék. Olyan atmoszférát sikerült teremteniük, melyben nem kényelmetlenül, hanem otthonosan éreztem magam. A kedélyeket odáig borzolták, hogy csatlakozó vállalkozókat hívtak a nézők soraiból. Csakhogy én egyrészt botláb vagyok, másrészt szocfób, szóval egyértelműnek tűnt, hogy nem égetem magam. Ez, esküszöm, nem hárítás, nem terelés: a színpadra a díjamat átvenni se szerettem volna fölmenni, komolyan; volt olyan, aki nem jelent meg a saját díjátadóján, hát én is kacérkodtam a gondolattal, hogy majd később kérem el a jussomat. A Tánccsoport bemutatójától való távolmaradásom oka bizonyos mérvű érzéketlenség lett volna – hogy nem közreműködtem benne, annak már egyedül gyöngeségem volt. Nem én voltam amúgy az egyetlen vívódó jellem. Nehezen indult be a közösségi program, persze: mindig a legelső önkéntesre kell a legtöbbet várni, utána jobbára özönlenek a jelentkezők. Végül is egészen megtelt a színpad. Hogy eleinte vonakodott a közönség, amiatt ne tessék haragudni: ez egy ilyen, elvárásokkal terhelt, megkeményedett világ, senki nem tud igazán ellazulni, senki sem meri elengedni magát. Itt a produkciót bizony nem a reakció minősíti. Ahhoz szabadabbnak kéne lennünk. Ezzel az élménybeszámolóval is ösztökélni szándékozom: tanulságai túlmutatnak a Gördülő Tánccsoport teljesítményén és általában a mozgássérültek képességein is. Arról szól, hogy tőlünk távol álló dolgoknak is érdemes egy esélyt adni, lelki-szellemi-testi látókörünket egyaránt szélesíthetik, az is előfordulhat, hogy előnyünkre változtatnak meg. Teréz anya talán sosem válik belőlem, és nem óhajtom fausti fordulatként beállítani május 10-ét, de annyit elért, hogy néhány emberrel több létezik számomra azóta. És ez is valami.