Hónap blogja

a_honap_blogja_dij_150.jpg

Év diákújságírója

az_ev_diakujsagiroja_2._helyezett_150.jpg

Legjobb cikk

legjobb_cikk_szerzoje_150.jpg

A magyarok nyulai

2011.03.15. 00:00 | Foray Nándor |

 "Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?"
/Petőfi Sándor/

200 esztendővel ezelőtt, 1811-ben trónörököse született annak a francia császárságnak, amelyik felszabadítást ajánlott Magyarország számára – még 1809-ben. A magyar nép – a Rákóczi- és a Kossuth-szabadságharc közt félúton – úgy döntött, nem él a kecsegtető lehetőséggel. Vagy csak nem fogta föl agyilag a proklamáció jelentését: 40 éves fáziskéséssel tett eleget a felszólításnak. Kár, hogy akkor már nem maradt pajtása a brahihoz.

Addigra valóban vakmerővé, botorrá vált a szembeszegülés a bebiztosított Habsburg fennhatósággal. Késő bánat eb gondolat: Kossuth Lajos hiába próbálta pótolni Bonaparte Napóleont, nem sikerülhetett, amiként a magyarok nem franciák. A magyar egymaga nem verhette le az osztrákot és az oroszt, részsikerei pont annyira ideiglenesek, múlandók, tünemények, amennyire az 1956-os szemtelenkedés aranyköpései. A küzdelem mérhetetlen kilátástalansága az ünnepet is komolytalanná teszi.

Ez saját bajunk; de vajon Franciaország szempontjából miért fontos Magyarország? Nos, elvonatkoztatva, önmagában persze jelentéktelen, csakhogy lépésének kérdése történetesen egy fatális láncreakció.

A francia hadsereggel szemben minduntalan alulmaradó Habsburg Birodalmat egy belső, magyar felkelés vitathatatlanul blokkolja. A francia finanszírozású Magyarország Ausztria és Oroszország között pedig ellehetetleníti a konzervatív koalíciókat. A kétoldalról nyomorgatott osztrák császárság kileheli lelkét. Az elszigetelt Poroszország ebben a szituban szóra sem érdemes, az oroszok közép-európai mozgástere megszűnik. Főleg, hogy Oroszországot Lengyelország szegélyezi – akarom mondani: a magyar „jóbarátok” előmozdíthatták volna az önálló Lengyelország megvalósulását, nem tették. Ehelyett a vadbarom I. Sándor cár a lengyel király 1815-től.

A magyarokkal ellentétben a lengyelekben akadt annyi becsület és ész, hogy Napóleon mellé álljanak – a Moszkvából való visszavonulás során a gorodnyai kozáktámadástól lengyel huszárok védték meg. Ők nyilván tisztában voltak azzal, hogy nélküle se Lengyelország, se Magyarország nem lesz, amiképp nem is lett.

A páratlan karriert kínáló, magyarbarát proklamációra méltó feleletül a magyar nemesek inszurrekciót hirdettek, fogták magukat, és harci díszbe öltöztek – a franciák ellen. A magyar parasztok hallgattak, mint a sír. Előbbiek kiváltságukat féltették a francia forradalomtól, utóbbiak irhájukat a francia uralomtól, ez viszont nem mentség, sőt. A hitszegő magyarországi nemesi „haderő”, diadalt ígérgetvén, Győrnél köszöntötte a francia hadsereget; aztán gyalázatos megfutamodással búcsúzott tőle.

Megint megmutattuk; frankón kivettük részünket a kor jellemző dicsőségéből.

(Az természetesen egy Háry Jánoshoz fogható nacionalista gyermekmese, hogy nemesi seregünk igazából tök faszán megszorongatta a Grand Armée-t – tessék kiröhögni. Mellesleg még nagyobb szégyen lenne a fentiek és a lentiek fényében.)

Mindegy, a lényeg, hogy 1809-ben következetesen rabszolgatartóinkra voksoltunk, hogy 40 év múlva magányosan lázadjunk ellenük. Tanulság: kizárólag abban az esetben ragaszkodunk gonosz mostohánkhoz, ha eséllyel elszakadhatunk tőle. 1813-ban nyomatékosítottuk nyápic állásfoglalásunkat: kevesen tudják, hogy maga Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” – egyúttal a bécsi udvar mindenkori talpnyalója – küldte a svédeket Napóleonra október 17-én, hathatósan hozzájárulva ezzel a végső vereséghez. A hullarablók oldalára álltunk, az avítt dinasztiáknak segítettünk száműzni a zsenge igazságot.

Annyira azért nem kell félteni, bő nyállal köpött vissza a slamasztikában hagyott Franciaország: Győr nem, ám Trianon a térképre került, ahol a hegemónok ugyanúgy törték pozdorjává a nagy Magyarországot, ahogy 1814 után a francia alkotást. Felhívnám a figyelmet: Angliában például azóta is fellelhetők a monarchia nyomai. És a magyaros teszetoszaság nemcsak a világszabadság ügyének hátráltatásához asszisztált.

Hanem közvetetten a kommunizmus vörös lovasa alá adott lovat. A francia forradalom győzelme kihúzta volna alóla a szőnyeget (itt már olcsóság lenne hozzátennem, hogy a vöröset).

Ugyanis 1815-ben a „Szent Szövetség” jó időre stabilizálta a régi kerékvágást, a feudalista rendet, a hagyományos hierarchiákat, aminek köszönhetően – Napóleonon kívül – senki nem szólt elég erélyesen az orosz hatalomnak, hogy nem ártana emancipálni a jobbágyokat. A forradalmi kiegyenlítődés legyűrése miatt a társadalmi diszkrepancia a rettentően megkésett, 1861-es jobbágyfölszabadítást követően is tarthatatlan volt. Majd Lenin fog előrukkolni egy alternatív irányzattal, amely Magyarországot konkrétan 1989-ig gyötörte. Bizony, az egyenlőség eszméjének 19. század eleji megfékezése elsőbbséget adott a bolsevizmusnak. Ide vezetett hát a magyar nemzet gyávasága és ostobasága. Tudtán kívül ügyetlen kezében tartotta egy háború, az ország és a história sorsát. Választhatta az önkéntes csatlakozást a világraszóló hőskölteményhez vagy a kényszeres gebedést holmi kopott trónus alatt – később már nem adatott választás. Alaposan elkúrták a haza bölcsei.

Nemzetközileg arról hírhedt a történelmi magyarság, hogy akivel szövetkezik, az végül feltétlenül veszít. Arról nem szól a fáma, hogy akivel legalább érdemes lett volna, azt cserben hagyta.