Öncélú polgárpukkasztásra számítottam, ehhez képest kellemes csalódást okozott Lars von Trier kétségkívül hatásvadász forgatókönyve. A nimfomániás című kétrészes opusszal az alapvető gikszer csak annyi, hogy nem egy nimfomániásról szól. Lars papa fogalomzavarban szenved.
Az ötlethiányos átkötések elnézhetők. Az agyafúrt néző átlát a szitán, és somolyogva fogadja a dán botrányhős egy-egy blöffjét, amikor épp úgy csinál, mintha egyéni műveltségére és éleslátására építkező intuícióból fedezné fel a spanyolviaszt. El akarja hitetni, hogy mekkora képzett filozófus ő, például meg bírja különböztetni a nimfomániát a szexfüggőségtől. Sőt, még azt is tudja, hányban szakított a nyugati és a keleti egyház! Én meg a szék mellé ülök lenyűgözöttségemben. Szóval ebből a magasművészetre törekvésből tudományosnak szánt mesterkélt párhuzamok kerekednek, emellett viszont nincsenek nélkülözve a tényleg zseniális fordulatok sem, és nem vagyok rest bevallani, hogy tanultam is tőle.
Távolról sem azt, hogy milyen nimfomániásnak lenni. Akinek van fogalma róla, annak számára világos, hogy a főszereplő egyik karaktere se produkálja sem az orvosi, sem a köznyelvi értelemben vett nimfománia egyetlen tünetét sem. Az orvosi szaknyelvben nimfomániás az a nő, aki kínzó és állandó szexuális késztetést, a férfiak iránti csillapíthatatlan epekedést érez, és noha folyton közösül, tartós kielégüléshez nem jut. Konyanyelven pedig nimfomán lehet a lány is, aki nemileg túlérzékeny, könnyen begerjed és elcsábul, vagyis erősen szerelmes típus. Na most, melyik jelző igaz A nimfomániás hősnőjére? Leginkább a mikszáthi alabástrom szobor allegória jut eszembe. Azaz pont az ellenkezője.
Már a szüzesség elvesztése sem érzéki, hanem merőben mechanikus folyamat. Semmi egzaltáltság, semmi reszketés, megtörténik csak azért, hogy megtörténjék, a bakfis nem élvezi, aztán nem utoljára fordul elő, hogy hosszabb periódusra mentesíti magát a szeretkezéstől. A vonaton sokkalta inkább a szőke havernő tűnik nimfománnak, mint a már nevében nőietlen Joe, akit mintha csak belerángatna a buliba, nem is teljesít jól, és ismételten az érződik, hogy csak a szentségtörés végett űzi, nem amiatt, mert őszintén kívánja a férfinépet. A „nimfomániás”, mint már írtam, nem egy alkalommal akasztja szögre a pinát, nem beszélve arról, hogy nemi szerveinek szenzibilitása egy idő után teljesen megszűnik. Nem tudom, ki hogy van vele, de az ilyet én frigidnek hívom.
Larsnak is lehetett némi hiányérzete, nyilván nem véletlenül keményített be a második részre – csakhogy a keménység még mindig nem nimfománia, hiába sorakoztatja föl lexikonszerűen az összes közismert fétist. Perverziói nem (csak) a nimfománoknak vannak. Mégis, Joe egyszer tűnik autentikus nimfomániásnak, akkor, amikor rá próbál mászni elfeneklőjére. Ha végig ezt a temperamentumot hozná, akkor volna az, aminek – a cím alapján – lennie kéne.
Joe tehát alabástrom szobor: hideg, rideg, érzéketlen, szenvedélytől és szerelemtől mentes, utóbbit szándékosan kerülő, a szexet viszonylag ritkán és csak unaloműzésre használó, felebarátait kevésre becsülő és életunt perszóna, aki azzal áltatja magát, hogy üres életét feltöltheti a baszás, ám valójában sem a férfiakat, sem azt nem szereti, pláne nem sóvárogja, mint egy igazi nimfomániás.
Pár szó még a tetszetős aktuálpolitikai utalásokról: aranyos, ahogyan a rendező a moziban is reagál saját privát botrányára. Demokráciakérdésben igazat adok neki.
Ebben és kültelepi kurválkodásban nyilván otthon van, nimfomániában aligha. Aki bonbonért leszop egy koros utast, az még nem nimfó, hanem egyelőre csak kurva. Lars, te nem egy nimfomániásról, de még csak nem is egy szexfüggőről, hanem egy mizantróp nőről írtál és rendeztél egy – illetve két – érdekfeszítő filmet. Az igaziakat nem vered át.
